Ponyvatörténetek röviden, hosszabban és nagyon fárasztóan

péntek, december 07, 2018

Sir Plump krónikái VII. rész

Sir Plump krónikái - Tales from the modern middle ages
Ahogy haladtak egyre beljebb, a város utcái úgy lettek egyre zsúfoltabbak a kései idő ellenére. Hősünk még nem járt ekkora városban. Négy kocsi széles utak, külön sáv a lovon haladóknak, ahogyan a szekereknek szintén táblák jelezték, merre menjenek, hogy a többi közlekedő forgalmát ne akadályozzák. Az utakon több lovas kocsikon utaztak az emberek, némelyeken még a tetőn is. A kocsik néhol megálltak, hogy róluk emberek leszálljanak, esetleg fel. 
   A kapuőr által javasolt fogadóhoz a házak faláról belógó cégérek mutatták az utat, így egyáltalán nem esett nehezükre tartani az irányt. Egy-egy nagyobb helyen emberek álltak a sarkokon, akik különböző színű lámpákat lógattak be. Az egyik színnél megálltak, másiknál csak lassítottak, és egy harmadiknál elindultak. Rajtuk volt a sor, a felemelt lámpa szabad utat adott nekik és a velük egy irányból érkező többi lovasnak és kocsinak.
   Váratlanul, nekik jobbról, négy telivér húzta alacsonyan ülő tengelyeken gördülő tűzpiros kocsi száguldott el előttük. A lámpákat emelő egyik ember felkiáltott.
   „Hé! Eszement őrült. Nem látja, milyen fényt emeltem fel?”
   Mire ezt végigmondta, a kocsi és annak fiatal vezetője már elhagyta a kereszteződést, a mellette ülő hölgy pedig nagyokat kacagott.
   „Hát ez meg, mi volt?” – horgadt fel Bob.
   „Egy gazdag ficsúr, akinek nincs jobb dolga, mint nagyon drága kocsikban furikázni a megszédített fruskákat.”
   „Miért nem tesznek ellene valamit?” – kérdezte Plump.
   „Hogyan? Azt sem tudjuk, ki ő.”
   „És a címer a kocsi oldalán?”
   A lámpás ember felhúzott szemöldökkel nézett Plumpra.
   „Az nem címer. Az a kocsi gyártójának a jele.”
   A következő szabad jelzésnél már minden probléma nélkül tudtak tovább haladni a fogadó felé, mígnem egy munkás ember az útjukat nem állta.
   „Elnézést. Erre nem mehetnek tovább” – közölte velük.
   „Miért nem?”
   „Közmű munkálatok miatt fel kellett bontani az utat teljes szélességben.”
   „De mi nem ismerünk másik utat az Arany Fácán fogadóhoz.”
   Ekkor lépett melléjük az eddig a sarkon álló koszos ruházatú férfi.
   „What’s up? You from out of town?” (Mizu? Vidéki vagy?)
   Mielőtt Plump válaszolhatott volna, Bob szólalt meg.
   „Nem kell a segítséged.”
   „Kevéssel is beérem” – mondta az idegen nyájasan. – „Szívesen megmutatom az utat a fogadóhoz.”
   „Nem” – vágta rá határozottan a fegyverhordozó.
   „Nekem mindegy, csak menjenek már az útból” – noszogatta őket a munkás. – „Akadályozzák a munkát.”
   „Milyen munkát?” – kérdezte egyszerre Plump, Bob és az idegen férfi.
   „Az éjszaka közepén is dolgoznak?” – tudakolta az apród.
   „Hát, izé. Nem. De nekem az a feladatom, hogy senki se akadályozza a munkát.”
   „Rajtunk kívül senki nem jött erre, amióta itt állunk” – állapította meg Bob.
   „Látja? Mert eddig mindent jól csináltam” – bizonygatta a munkás. – „Ezért, ha megkérhetem önöket” – mutatott egy szűk sikátor felé.
   „Tényleg ismeri az utat?” – fordult Plump a koszos ruházatú férfihoz.
   „Hát persze!”
   „Uram, ne!” – tiltakozott Bob.
   „Ne aggódj! Ez az ember biztosan nem akar ártani nekünk. Csak a jó szándék vezérli.”
   „Hát persze” – mondta férfi, közben a kezét tördelte. – „Azért biztos nem lesz hálátlan a lovag uraság.”
   „Nem vagyok lovag, még csak apród vagyok.”
   „Értem. Kövessetek!”
   Elindultak a szakadt ruházatú férfi után. A sikátorban sötétség honolt, a magasra épült házak nem engedték be a csillagok fényeit, és itt lámpásokkal ellátott oszlopok sem világították meg az utat.
   „Hú, de nagy itt a sötétség” – ámult el Plump.
   „Hát persze. A közvilágítás kiépítése lassan halad. Főleg a szegényebb negyedekben” – magyarázta az idegen. – „A vezetők nem foglalkoznak a szegény munkás ember jó létével. Kizsigerelik, amikor meg már nem lehet több pénzt kisajtolni belőle, nem is érdekli őket, él vagy hal.”
   „Segély nincs” – folytatta. – „Az orvos mágusok meg csak akkor látnak el, ha van egészségbiztosításod. Egészségbiztosítás meg csak akkor van, ha van munkád. De ha lebetegszel és nem tudsz dolgozni, ugrott minden. Hogyan tud valaki egyszerre dolgozni és beteg is lenni? Ha tud dolgozni, nem beteg. Ha beteg, nem tud dolgozni. Jól kitalálták ezek odafent. Aki nem gazdagnak született, annak esélye sincs.”
   „Mi ez az egészségbiztosítás?” – érdeklődött Plump.
   „Ez egy olyan rendszer, ha valaki lebetegszik vagy megsérül, akkor az orvos mágusok varázslatokkal meggyógyítják.”
   „És miként lehet ilyenre szert tenni?”
   A férfi megállt, az apródra nézett.
   „Azt akarod mondani, neked nincs egészségbiztosításod?”
   „Ezek szerint. Még sosem hallottam róla.”
   „Akkor nálatok, hogyan gyógyítanak az orvos mágusok?”
   „Nálunk? Sehogy. Egyet sem láttam még. Ha betegek lettünk, akkor mézet, fokhagymát meg gyógyteát fogyasztottunk.”
   „Szóval amolyan alternatív gyógymódot alkalmaztatok. Itt a városban ezeket nem sokra tartják. Lassan gyógyulsz velük. Az orvos mágus elmond egy varázslatot és máris megszűnt minden bajod. Vagy ad egy mágikus kapszulát, azt bekapod és kis időre rá szintén semmi bajod. Minden bajra más kapszulát adnak. Fejfájásra, hasi görcsökre. Persze vannak olyan kórságok, amelyek belülről emésztik fel lassan az embert. Azoknál nem mindig hatékony a varázslat. Csúnya halál az.”
   „Csontot is forrasztanak az orvos mágusok?”
   „Csontot? Ha akarod, akkor még az arcod vonásait is teljesen megváltoztatják.”
   „Az mire jó?”
   „Nem mindenki elégedett a külsejével. Ha pedig sok aranyad van, akkor csak a képzelet szab határt, milyen külsőt akarsz magadnak. De nem csak az arcodat tudják a kívánt formára alakítani, hanem bizonyos mértékig a tested más porcikáit is.”
   Kiértek a sikátorból. A szűk utcán emberek jöttek-mentek. Plumpnak figyelnie kellett, nehogy a lovával elsodorjon valakit.
   „És miért nem a MACPhone tájékozódó varázslatát használod, hogy a fogadóhoz eljuss?” – kérdezte a férfi – „Az minden forgalmat figyelembe vesz és úgy mutatja a legrövidebb és leggyorsabb utat.”
   „Nincs MACPhone-om” – mondta Plump.
   „Nincs?” – lepődött meg a másik. – „De ugye te nem amolyan buggyant vagy?”
   „Milyen buggyant?”
   „Akik tagadják a mágiát, és nem fogadnak el semmit, és nem is használnak semmit, aminek köze van a mágiához. Attól tartanak, a mágia beivódik a sejtjeikbe és tönkreteszi azokat. Meg hogy a mágia miatt van a sok háború meg betegség.”
   „Neeem” – rázta a fejét Plump. – „Szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen nincs. Nem láttam eddig értelmét, hogy legyen.”
   Azt nem merte elmondani, hogy az apja megtagadta a kérését, jelenleg puritán lovagi élete tartotta távol a mágia eme eszközétől.
   „Na, itten is vagyunk” – állt meg az idegen.
   Pontosan az Arany Fácán cégére alatt álltak. A fogadó udvarára vezető kapu nyitva állt.
   „Köszönjük kedvességedet, idegen. A nevem Plump. Nem felejtem el segítségedet.”
   „Én sem felejtem el kegyelmedet. Már ha érti...” – nyújtotta előre piszkos kezét.
   A lovagtanonc előkotorta erszényét és egy réz garast nyomott a tenyerébe. A másik még várt egy kicsit, mielőtt összecsukta a markát. Arcáról eltűnt a vigyor, komoran, szótlanul állt tovább.
   „Na, Bob! Nézzük, milyen ágyban alszok ma.”
   Bementek az udvarra, ahol egy vézna fiú fogadta őket. Átvette a lovat, Bob követte őt az istállóba, Plump pedig belépett a fogadóba.
   Odabent tucatnyian voltak. Legtöbben harsányan beszélgettek. Voltak, akik szerencsejátékot játszottak, de egy-két ember pusztán egyedül üldögélt az itala fölé hajolva.
   Mivel nem tudta, mi itt a szokás, a söntéshez ment. Köpcös figura lépett elé.
   „Mit parancsol?”
   „Ételt és szobát.”
   „Hány főre?”
   „Nekem és a fegyverhordozómnak.”
   „Sült kappan, fűszeres krumpli, ragu és hurka van.”
   „Jó lesz. Jöhet.”
   A férfi szeme felakadt csodálkozásában.
   „Desszert is van?” – kérdezte Plump.
   „Aszalt szőlővel ízesített kalács meg káposztás rétes.”
   „Az is jöhet.”
   „Máris meglesz, uram” – hajolt meg a férfi.
   „A fegyverhordozómnak is ugyanezt.”
   „És… és… és van miből fizetnie az...” – hebegte a köpcös.
   „Persze” – vágta rá Plump.
Share:

péntek, november 30, 2018

Sir Plump krónikái VI.

Sir Plump krónikái - Tales from the modern middle ages

A birodalomban azok vállalták a lovagi életet, akik nem örökölték apjuktól a nemesi birtokot. Ez volt a szokás és a törvény. Azonban a birodalomban élt hat lovag, akik örökségük ellenére önként mondtak le a vagyonról. Helyette vállalták, hogy egy életen át védik a gyengéket és szegényeket. Hogy miért keverem eme nemes lelkeket Sir Plump krónikáiba? Mert amikor még hősünk pusztán apródként portyán volt, egyszer összefutott a hat vitézzel.
   A birodalom déli vidékén járt ekkor, a mindennapi hőstettektől fáradtan. A város kapujában álló őr megállította. Jövetele célja felől érdeklődött, és arról, honnan is jött. Plump célnak egy puha ágyat és laktató ételt mondott. Majd belekezdett történetébe, honnan is jött.
   Tudom, azt ígértem, hogy nemes lovagokról mesélek, azonban ez a kis történet majd mindenért kárpótol.
   A rablók elleni sikeres küldetésének híre gyorsan terjedt a közeli tanyákon. Egyre-másra keresték meg, hogy segítsen. A kéréseket szívesen teljesítette. Karja erejének hasznát vette nem csak a harcmezőn, hanem ácsként, és mint lovagi cím várományos, felügyelt aratást is. Dolga végeztével nekikerekedett ismét a világnak, hogy lovagi portyáját minél hamarabb teljesítse.
   Egy nap, amikor már nagyban sötétedett, finom illatokra figyelt fel. Kolbász, szalonna, érett sajt és minden egyéb jó. Hasa nagyot kordult. Megállította a lovat, majd egy helyben maradva körbefordította, mígnem a helyes irányt meg nem lelte. Az illatokra kevésbé érzékeny fegyverhordozó nem értette, hogy új urával mi történhetett.
   „Erre megyünk tovább” – mondta és el is indult rögvest.
   A nap korongja rég a láthatár alá bukott, a házhoz fáklya fény vezetett. Épségben odaértek. A fura kerítésen nagyon meglepődtek. Nem a megszokott korhadt deszkákat látták, hanem kolbászokat és szalonnákat. Leszállt lováról, a gyeplőt Bob kezébe nyomta. Mélyen beszívta az illatot.
   „Hmmm! Mennyei!” – sóhajtott.
   Bentről sírás hallatszott. Mindent hátrahagyva rontott be az ajtón, ami az idő vasfoga alapos rágásától leszakadva pajzsként maradt a kezében. Közelebb hajolt az ajtóhoz, mivel a fogásával volt némi gond. Megszagolta, kellemes mézes kalács illatot árasztott. Finoman a falnak támasztotta. Az asztalnál pillantotta meg a sírás forrását, egy sokat megélt asszonyt.
   „Elnézést az ajtóért.” – Ragacsos kezét a ruhájába törölte.
   „A nevem Plump. Segíthetek valamiben?”
   Válasz nem, csak legyintés érkezett.
   „Ha mégis lenne mód arra, hogy gyógyírt találjak bánatodra.”
   „Áh!” – legyintett megint a síró asszony. – „Mit tudnál te tenni?”
   „Lovagi portyán vagyok, hölgyem. Célom, hogy minél több küldetést teljesítsek hősiesen, s belőlem a legnagyobb lovag legyen.”
   Az asszony felnézett. Alaposan szemügyre vette magának hősünket. Látta vidám arcát, az izmos karokat, ahogyan a túl méretes hasat is.
   Sírásán erőt vett, kicsit dadogva szólt, miközben lenyelt pár újabb könnyet.
   „Lehet… mégis tudnál… nekem segíteni. Szörnyű csapás ért engem.”
   „Hallgatlak, ne tarts vissza semmit.”
   „Két megátalkodott gyermekemet elragadta egy gazember. Idejött fejszével, fejem kettéhasításával fenyegetett, ha nem adom neki a két gyermeket. Mit tehetnék én, gyönge pára, engedtem hát.”
   Bajnokunk szeme felcsillant. Gyámoltalan gyenge gyerekek megmentése alkalmas lenne lovagi híre dicsőítésére.
   „Merre ment ez az ember?” – kérdezte Plump.
   „A ház előtt még látható a szekér keréknyoma. De már késő van, sötétben semmit nem látni, inkább ülje le most szépen enni.”
   Bajnokunk hasa ismét nagyot kordult, még kilométerekre is azt hitték, a föld megmozdult.
   Később, sokkal később, amikor már a Hold is fáradóban volt, ifjú Plump nyugtalanul fordult álmában, a sok nehéz ételtől csikart a hasa. Így nem csoda, ha már a kakasszó előtt fenéken trónolt. Mire Bobot megcsiklandozta a hajnal első sugara, rég nyeregben ült.
   „Induljunk hát! Lássuk el a baját a gyerekrablónak!”
   A keréknyomok könnyen vezették őket, elég hamar be is érték a szekeret. A két gyermek egy kanálisban lubickolt, a baltás gonosztevő meg a parton a sebtében összedobott tűz felett reggeli sütött.
   „Óvatosan, uram” – figyelmeztette Bob – „Ha a gyermekeket így megtévesztette, hogy most vidáman lubickolnak a vízben, akkor bizony csakis Babajaga lehet, egy varázstudó, átokhozó, az embereket megrontó gonosz.”
   A lovagtanonc nagyot nyelt. A lovagi etikett megkövetelte a tisztességes harcot, azonban azt nem tanulta, miként küzdjön egy varázsló félével. Meglazította kardját. Határozott léptekkel közeledett a férfi felé. Az éppen harsányan felkacagott, ahogy az egyik gyerek iszapot vágott a másik arcához. Ekkor pillantotta meg a felé közelítő Plumpot.
   „Szép napot, jó uram” – köszöntötte hősünket.
   „Gyermekeimnek épp békacombot sütök, ha van kedve hozzá, még párat agyon ütök.”
   Plump bizonytalanul állt előtte, azon gondolkozott, ha most nem eszik, mikor lesz megint étel a hasában, ami fájdalmas görccsel adta tudtára az esti lakomát. Bob köhintett mögötte.
   „Köszönöm meghívásod, azonban vissza kell utasítsam. Tegnap este elraboltad ezt a két gyermeket.”
   „Ez hazugság!” – pattant fel a férfi – „Aki ezt merte mondani, azt ezzel a fejszével fogom fejbe kólintani.”
   Bajnokunk erre kardot rántott, mert a másik kezében fegyvert látott.
   „Nem akarok én harcolni” – mondta a férfi és letette a fejszét. – „Csak a gyermekeimet szeretem kacagni látni.”
   „Nézze meg, jó uram azokat a vidám arcokat. A vén banyája majdnem elvette gyermekkorukat. Két éve vitte el őket tőlem, mert nem volt mit enni adni nekik. Azóta is bántam, hogy ezt tettem velük, ezért határoztam el, hogy elmegyek értük. Nézzen csak rájuk! Soványabbak, mint az épp kimúló gebe, olyan rosszul etette őket. Pedig a banyánál van étel bővében, a kerítés is kolbászból, és ebéd készül minden nap libából.”
   Hősünk erre mit mondhatott. Kardját eltette, elfogadta a felkínált békacombot. Evés közben pedig a gyerekeket is megismerte. Azok mesélték neki, hogy a vén banyája kizsigereli a gyerekeket. Dolgoztatja őket napestig, mégsem ad enni nekik. Pihenésük alig pár óra. Sosincs hétvége, semmi móka.
   „Miként lehetne az ilyet móresre tanítani, abból lovagi hőstettet remélni!” – sóhajtott fel Plump. – „Titeket kiszabadított jó atyátok.”
   „Ezen ne fájjon a feje!” – szólt az egyik gyerek – „Hiszen a banyánál rabságban van még vagy tucat gyerek.”
   Nem is kellett több az ifjú legénynek, lovára pattant és visszanyargalt a házhoz. Még időben lassított. A megfontoltság hasznosabb lehet, mint a nyílt roham. Kellő távolságban leszállt lováról. Onnan kémlelte a kalácsból készült házat.
   A rejtekéből figyelve tucatnyi dologra fogott gyermeket látott. Haragra gerjedt. Sem a jó modor, sem a lovagi kódex a léptein nem lassított. Dühödten lépett a házba. A banya a kemence előtt állt, amibe két csontig soványodott gyermeket igyekezett betuszkolni. A vénasszony egyből észrevette. Szívélyesen üdvözölte Plumpot. Figyelmét hősünk haragja elkerülte.
   „Máris visszatért? Lassan kész a finom ebéd.”
   „Nem enni jöttem én, hanem a rabságban tartott gyermekekért.”
   „Ez rágalom, ők az én kis családom.”
   „Mind közel egykorú, ne hazudj tovább, akkor nem kötélen halsz legalább.”
   A vénség korát meghazudtolva rántott elő szoknyája bugyrából egy pálcát. A varázslattól Plump kardforgató karja bénultan lógott. Hősünknek több sem kellett, az eddig is elfelejtett jó modort nélkülözve kólintotta fejbe még mozgó kezének öklével. Az ütés hiába talált, a banya meg sem érezte. Újabbat suhintott pálcájával. Hősünk még időben maga elé emelt egy tálcát az asztalról. A szusszanásra jutott idő kevésnek bizonyult, mivel a banya újabb varázsigével sújtott le rá. Két lába azonnal fává változott, így elég hamar padlóra került. Most rajta volt a sor. A kezében lévő tálcát teljes erejét beleadva vágta a banyához. A nehéz agyag edény elérte a tőle várt eredményt. A vénség ájultan terült el. Plumpon az összes varázslat hatása elmúlt.
   „Ez volt aztán ám a hőstett” – mondta elismerően az ajtóban megjelenő Bob. – „Jó krajcárért a csicsergők hírét viszik.”
   „Nem költök reklámra” – mondta lihegve Plump. – „Inkább gyúrok a lovagi portyára. Az számomra fontosabb.”
   „Bezzeg ha lenne jóféle MAgiCPhone-od, akkor életed minden percét a hírfolyamba rakhatod.”
   Erre Plump csak legyintett. A gonosz házat a kiszabadított gyerekekkel a földig rombolta. A közeli településen Herold kocsikat béreltek, amelyeken mindenki temérdek ételt hazavihetett.
   A nap végén már csak egy puha ágyra vágyott. Meg egy jó lakomára. Ez volt a története. A kapuőr beengedte. Azért azt még jelezte, ha hőstettét szétkürtölné, a fogadó MagicWall-on jó arany tallérokért van erre lehetőség. Hősünk erre csak legyintett, mert számára a dicsekvés nem lovagias.
Share:

péntek, november 23, 2018

Sir Plump krónikái V. rész

Sir Plump krónikái - Tales from the modern middle ages

Hősünk útra kelt. Ő maga lóháton, míg a másik gyalog. A rablók tanyájára vezette őt. Kis erdő mélyén barlangban volt a rejtekük, amit egy kő zárt el:
   „Vajon hogyan lehet ide bejutni?” – tette fel a kérdést Plump.
   „Talán, ha a barátaink lennének, biztosan behívnának.”
   „Mondjam, jó barát? És a barlang kinyílik?”
   A kő lassan félregurult, szabaddá téve a bejáratot.
   Már rántotta volna kardját Plump, ha az őt kísérő férfi ennek ellent nem mond.
   „Veszedelmes bűnözők ezek mind, jobb előbb megszámolni, hányan vannak.”
   Így is tettek. A barlang mélyéről vidám hangok szálltak feléjük, a sikeres rablás után folyt a mulatozás. Egészen a fő barlangig eljutottak, ahol az asztal körül nyolc rablót számoltak. Mind fegyvertelenül pihente ki az elmúlt napok fáradalmát. Lovagi erényét szem előtt tartva, jobbnak látta, ha kardja még marad a hüvelyébe dugva. Sietősen lépett ki a fal mögül, hogy mielőtt még feleszmélnek, öklével nyugtassa le őket.
   Az elsőként elcsattant pofonra mind felriadt, egyként vetették magukat rá, ütötték, csépelték minden oldalról, hősünk mégis állva maradt. Jó hasznát vette most hasa méretének. A rablók ütlegelésének erejét elnyelte. Az ellenfél nem mondhatta magát ilyen szerencsésnek. A lesújtó ököl pörölyként taglózta le őket.
   A küzdelembe beszállt az eddig félrehúzódó megtért tolvaj is. Ugrott, hajolt, kitért, végül egy felkapott bunkóval ütötte ájultra a harci kedvet nem vesztett ellenfeleket.
   Dolguk végeztével lihegve támaszkodott Plump vállára. Végignézett a kiterített régi társakon.
   „Jó bunyó volt” – jegyezte meg.
   „Nem túl fair küzdelem. Ők puszta kézzel, te viszont fegyverrel. Nem éppen lovagi cselekedet.”
   „Nem is lennék lovag. Jó útra tért tolvaj már inkább.”
   Plump körbenézett, valamit keresett. Kalauza megértette a vizslató tekintetet, bement egy kamrába, ahonnan kihozott egy tekercs kötelet. Miután a félájult rablók kényelméről gondoskodtak, feltúrtak mindent, és megtalálták az eltulajdonított tárgyakat a padló alatt. Pokrócba tették mind.
   Bajnokunk megállt az asztalfőnél, vele szemben a bandafőnök nézett rá sandán. Feldagadt szeme résnyire tudott pusztán nyílni. Plump tartott attól, ha itt hagyják őket, idővel meglépnek. Ezért a megtért tolvajhoz fordult.
   „Ugyan nevedet még nem tudom, azonban mégis lenne számodra egy feladatom.”
   „A nevem Bob” – nyújtott kezet a vézna alak.
   „Plump, apród, portyán vagyok.”
   „Bob, arra kérnélek, vigyázz a foglyokra, amíg én megjárom az utat.”
   Ám a vézna alak pimaszul ellentmondott.
   „Nem jó ötlet. Ők nyolcan vannak, én egyedül, és ha véletlenül elbóbiskolnék, kihasználhatnák a helyzetet.”
   Hősünk elgondolkodott, ezzel az eshetőséggel nem számolt.
   „Azonban” – kezdett bele Bob. – „Ha magad előtt hajtanád őket, mint pásztor a birkákat, ugyan lassabban, de visszaérnénk biztosan.”
   „Legyen.”
   Így fogták, a még ájultakat felrázták, hogy elindulhasson a díszes menet.
   „Hé, Bob! Lenne nekem is egy ötletem.”
   A ló mellett sétáló férfi felnézett a hatalmas apródra.
   „Ha nincs más dolgod, hordozhatnád a fegyverem.”
   „Legyek fegyverhordozó? Miért jó az nekem? Még lovag sem vagy.”
   „Egy nap az leszek. A legnagyobb.”
   „Már most is az vagy” – jegyezte meg halkan Bob, miközben kuncogott.
   „Neked meg biztos étel és szállás lenne a jutalmad. Cserébe mindig gondoskodnál, legyen hol ennem és pihennem, nem megfeledkezve a lovam ellátásáról sem.”
   „Van lovad?”
   „Ez lesz a lovam” – simogatta meg Plump az igavonó nyakát. – „Derék állat ez.”
   Bob nem szólalt meg, jobbnak tartotta véleményét megtartani. Amúgy is azt tapasztalta, nem szól a szája, nem fáj a feje. Azért halkan hozzátette:
   „Ez lesz ám a hosszú és eredményes élet.”
   Azonban hősünk már nem rá figyelt. Énekelni kezdett:
   „Ó, te drága Klementina, jössz-e már? 
   Zöld mezőnek vadvirága 
   Mind kinyílott, visszavár.” 

   „Ó, te drága Klementina, jössz-e már? 
   Zöld mezőnek vadvirága 
   Mind kinyílott, visszavár.” 

   „Ó, te drága Klementina, jössz-e már? 
   Zöld mezőnek vadvirága 
   Mind kinyílott, visszavár.” 
   Plump kizárólag ezt az egy versszakot ismerte, és azt sem helyesen, mivel az eredetiben így van:
   Ó, te drága, ó, te drága 
   Klementina, jössz-e már? 
   Zöld mezőnek vadvirága 
   Mind kinyílott, visszavár. 
   Bajnokunkat azonban ez nem zavarta, egész idő alatt a település felé ezt énekelte újra és újra.
Share:

péntek, november 16, 2018

Sir Plump kórnikái IV. rész

Sir Plump krónikái - Tales from the modern middle ages

Hősünk még nagyban első napi hőstetteit pihente ki a fogadó emeletén. Vagyis pihente volna, és élvezte volna tovább az ágy melegét, azonban valaki másként látta ezt. Erősen zörgettek az ajtaján, ő meg eképpen töprengett.
   „A vacsora még messze” – nézett ki az ablakon. A nap fénye kora délutánról árulkodott.
   „Akkor a fogadóst, mi a fene lelte?”
   A dörömbölés folytatódott türelmetlenül, ki is szólt
   „Nyitom már!”
   Az ajtó előtt nem a fogadós, hanem a falu egyik girhes lakója állt remegve.
   „Jó uram” – mondta és meghajolt.
   „Az elöljáró küldött sürgős ügyben. Rablók jártak a szentélyben.”
   „Ennek fele sem tréfa” – gondolta magában Plump. Kardjáért nyúlt, és intett a remegő emberkének, mutassa az utat.
   Az elöljáró mélyen meghajolva üdvözölte. Hősünket zavarta ez a túlzott alázat.
   „Elkaptuk a tolvajok cimboráját” – intett az elöljáró két marcona helybélinek, akik két oldalról fogva tartották a feltételezett tettest.
   „Te tetted?!” – förmedt rá Plump.
   „Nem én, uram.”
   „Hazudik a gaz. Ezt találtuk nála” – tartottak Plump elé egy nyitott tarisznyát, benne a városházáról lopott értékekkel.
   „Ti nem ezeket a tárgyakat keresitek.” – szólalt meg a rab.
   Hősünk a fogoly elé lépett, két markába kapta grabancát, úgy faggatta.
   „Akkor ez itt mi?”
   „Megmondom én” – hebegte az. – „Csak engedd el a mentém.”
   Plump leeresztette a földre.
   „Ezek itt” – kezdett bele szerencsétlen pára. – „a közeli apácazárda tulajdonai.”
   „Mi a bizonyíték!?” – kérdezte bajnokunkat megelőzve a helyi pap.
   „Unella anya szava, ha megkérditek” – felelte a rab.
   „Ki kérdi meg?” – tette fel a nem túl költői kérdést az elöljáró, és közben sűrűn tekintett Plump felé.
   Eljött a második alkalom hőstettre, amikor pontot tehet egy fontos bűnesetre.
   „Megteszem én” – lépett elő hősünk. Minden ember egyszerre sóhajtott fel megkönnyebbülve.
   „Azonban lovat nekem, ne menjen el gyaloglással az egész hetem.”
   Kerítettek is neki fenséget paripát. Harci ménük nem lévén, igavonó lovat szerszámozták fel. A ló hátán a tájban gyönyörködve közelített az árvák lakhelyéhez. S noha nem tanult harci mén, vele gyorsan megtette az utat.
   Az árvaház rendfőnöknője szívesen látta vendégül Plumpot, kérdéseire szívesen válaszolt. Megerősítette amit a láncra vert pára mondott, azért kiderült, az illető sem született angyalnak. Hősünk két étkezés között hallgatta meg, miket tett azelőtt a pernahajder. Tolvajbanda tagjaként rabolt, számukra mindig információt szolgáltatott, vásári forgatagban zsebeket fosztogatott. Azonban Plumpot Unella anya megnyugtatta, hogy az egykor nem túl derék férfi jó útra tért. Ezért is bízta rá a tárgyakat, hogy azokat vigye eladni a piactérre. Szűkös a rend kincstára. Élelmet és tűzifát kell venniük. Mivel árvaházukban kizárólag fiatal lányokat nevelnek, jobbnak látta, ha egy férfi viszi el a tárgyakat a vásárba.
   Félig vidáman, félig mégis búsan baktatott vissza hősünk. Egy életet ment meg most az akasztástól, ettől még nem kerülnek meg az elrabolt tárgyak. Ráadásul elmaradt a hőstett, mivel a foglyul ejtett ember ártatlannak bizonyult. Mire visszaért a településre, remek ötlete támadt.
   Elszalajtott az elöljáróért, hogy a tervbe őt is beavassa.
   „Beszélj ember!” – szólította meg a rabot. – „Milyen cimborák jártak itten.”
   „Nem tudom, miről kérdez.”
   „Az árvaház főnöknőjének szavai megmentenek az akasztástól, azonban, hogy szabad légy, beszélned kell a bűnbandádról.”
   A férfi megértette, mire kérik, és mindent elmesélt. Az első ellopott almától az erszények kóros gyűjtésén keresztül a szegény és módos emberek házainak kifosztásáig. Mesélt a módszerekről. Miként tévesztik meg a károsultakat, és hogyan fosztják ki őket.
   „És most, ha belegondolok...” – mondta a fogoly. – „...engem csapdába csaltak.”
   „Történt ugyanis...” – folytatta, miután Plump és az elöljáró tekintetükkel noszogatta. – „…, hogy idefelé jövet a rendházból, összefutottam eggyel a régi társaságból. Ő kérdezte, mit teszek mostanában és merre tartok. Meg arról, van-e valami érdemleges ott, ahonnan éppen jövök. Említettem a bölcs tanokat, amitől a hozzám hasonló elhagyja bűnös szakmáját. Ő erre csak legyintett, szerinte csak az az élet, amikor valaki minden nap lerészegedett.”
   „A lényeget!” – utasította az elöljáró.
   „Rendben, máris. Szóval a régi társam az árvaházról faggatott, én tagadtam, hogy találna bármit is ott. És hogy feléledő gyanúját csillapítsam, beszédtémám az itteni városházra terelődött. Még annyit fűztem hozzá, éppen felmérni jövök a terepet, és ha türelmesen várnak, majd küldök üzenetet. Természetesen nem tettem semmi rosszat, amikor a városházán voltam, a közben elkövetett rablásnak mégis részesévé váltam. Ha nem foglalom le az írnokot, nem sikerül a rablás nekik.”
   „Én hiszek neki” – mondta bajnokunk. – „Ha segít nekem elfogni, akik elkövették ezt a gaztettet, ússza meg a kötelet.”
   Az elfogott sűrűn bólogatott.
   „Rendben, ez jó ötletnek tűnik” – értett egyet az elöljáró. – „A település nevében felkérlek, jó bajnok, szerezz érvényt a törvénynek. Lovat és ételt kapsz, ennél több nem telik.”
   „Ez is több, mint adhattok. Kardom és szívem nektek ajánlom. Vissza sem térek, amíg a rablókat kézre nem kerítem.”
Share:

hétfő, november 12, 2018

Sir Plump kórnikái III. rész

Sir Plump krónikái - Tales from the modern middle ages

Rögtön az első napon dolga akadt. Az úton egy elkeseredett emberre lelt, ki az út szélén búsult magában. Buzgó hősünk odament hozzá és megkérdezte.
   „Mondja csak jó ember, miért ül itt így nekibúsulva.”
   „Hogyne búsulnék, amikor minden portékámat egy aljas rabló magával vitte. Vándor kovács vagyok, a szekerem és szerszámaim nélkül mit sem ér az életem.”
   „Ne búsuljon, jó ember! Mondja, merre ment, és esküszöm, visszaszerzem vagyonát.”
   „Arra ni!” – mutatta az utat.
   „Legyen nyugodt, szívem és kardom vigyáz rátok” – mondta ösztönösen Plump.
   Plump szedte lábát, hogy a lovasszekeret még időben utolérje. Még a sietős tempó ellenére is három órájába telt, mire megpillantotta a kovács szekerét, amely már beért az erdőbe. A közelségből erőt merítve futásnak eredt. Amikor közel ért, kiabálni kezdett.
   „Hé te! Állj meg! Nem hallod!”
   A bakon ülő alak oda sem figyelt, csak cserdített egyet az ostorral. A lovak azonban hála az égnek, már elég fáradtak voltak, így nem tettek eleget a nógatásnak és továbbra is csak ballagtak, ezért inkább megállította a kocsit. Felkapta a maga mellett lévő botot, azzal indult fogadni bajnokunkat, aki már a szekér hátuljánál tartott.
   Megpillantotta a felé igyekvő kendővel takart arcú banditát. Az apród előkapta hüvelyéből kardját. Magában hálát adott az égnek, hogy végre sikerült belebotlania első hőstettébe. Az utak fosztogatójába.
   „Add vissza a szekeret és akkor békével elmehetsz.”
   „Én azt ugyan nem adom. Tisztességes rablómunkával szereztem. Panasza nem lehet rám senkinek. A céhem elismert dolgozója vagyok.”
   „Az emberek piócája vagy. Nem elismert dolgozó.”
   Szavakat követték a tettek. Plump még mindig nem forgatta rendesen a kardot, ezért egy faágat a közeli fáról egyből lenyesett. A bandita jobban forgatta botját. Egy suhintással telibe találta hősünk karját. Megint Plumpon volt a sor. Rohamra indult. A fa kiálló gyökere azonban gazul elgáncsolta. Így kardjával éppen csak elhibázta ellenfele fejét. Ellenfele élt a lehetőséggel, hogy botjával a hason fekvő alak fenekére egy jót odasózzon.
   Plump megfordult, kardját védekezésre emelte. A felállásról egyelőre le kellett tennie. A rabló egymás után zúdította rá az ütéseket. Védeni is alig bírta őket. Aztán meglátta az egyetlen lehetőséget, amit szorongatott helyzete kínált. Az ütéseket a kard élével védte. A rabló annyira fáradt közben, hogy észre sem vette, fegyverét lassan olyan vékonyra faragta, hogy egy ütésnél az kettétört. Plump élt a lehetőséggel, és amíg az ellenfele meglepetten az eltört botot nézte, felállt.
   A rabló megpróbálta kihasználni még megmaradt előnyét, és a csonkkal addig ütni ellenfelét, amíg az éppen feltápászkodik. Plump azonban lovaghoz nem méltó rúgással lábközt találta el a banditát.
   „Remélem, nem esett komoly bajod” – mondta, amíg felállt.
   A másik a fájdalomtól még szólni sem bírt, lépett is hátra párat.
   „Semmi komoly, tekegolyó” – mondta a tolvaj.
   Plump közelített felé, újabb csapása elakadt a felemelt botban. Egymásnak feszülve köröztek.
   „Ezt ki mondta?” – kérdezte meglepetten Plump.
   „Tele van vele a TalesBook, még a képedet is mellékelték az osztálytársaid.” – mondta az útonálló. – „Ezen nevet mindenki.”
   A hallottak feldühítették Plumpot, ismételten félretette a lovagi iskolákban tanultakat, támadása épp ezért érte váratlanul a banditát. Az öklével taglózta le ellenfelét.
   A kocsin talált kötelet, amivel alaposan gúzsba kötötte a rossz életűt. Visszament szekerestől az elkeseredett kovácshoz, aki Plump hőstettét egy páncéllal és pajzzsal hálálta meg. Bajnokunk szabadkozott, hogy ezeknek sok arany az ára, a közeli vásáron vevő pedig biztosan gyorsan akadna.
   A kovács nem engedett, mivel a páncél mérete speciális, kizárólag olyanra jó, aki Plumphoz hasonlóan derékban jól megtermett. A pajzs pedig jár a vashoz.
   Még egy darabon együtt mentek, jó hősünk a város közelében búcsút intett, inkább a közeli kis faluba igyekezett. Egérrágta erszényének pont megfelelő ott a szállás díja. Az utóbbi időben apja nem halmozta el arannyal kitömött erszénnyel. A lovagi lét velejárója, hogy egy lovag ne havi ellátással boldoguljon, hanem a gyengékért tett szolgálataiért a gyengék támogassák őt. Azonban a valós ok inkább az volt, így akarta fiát rávenni, hagyjon fel a lovagi cím kergetésével. Remélte, az éhezés és a nélkülözés majd jobb belátásra bírja.
   Úton a falu felé arról ábrándozott, mit festessen majd az üres pajzsra. A családja vadkanja lesz az alap. Azonban kell rá olyan, amiről bárki felismeri őt messziről.
   Oda se figyelt, máris lement a nap. A falut nem érte el, így meg kellett elégednie a szabad éggel a feje felett. Már bánta, hogy a kerülőt választotta és nem vágott át az erdőn. Azonban jó okkal tartotta távol magát a rengetegtől. Abban nemrég vadkan csordát láttak, és nem szándékozott keresztezni útjukat.
   A puszta ég alatt a kemény földön fekve próbált álmot erőltetni magára, azonban a közeli erdő hangjai nem hagyták nyugodtan. Nyugtalan alvásának köszönhette, hogy észrevette, amint az erdőből kitörve a vadkan csorda pont felé rohant.
   Alig maradt egy kis ideje arra, hogy a kardját előkapja. A csorda először észre sem vette, az utolsó kis malac felvisítása ébresztette rá a többit, hogy ő ott áll. Az anya malac szaladt tovább a kicsikkel, azonban a nagy hím rohamra indult Plump ellen.
   A páncél még a földön, nem tudta mit tegyen, ezért inkább az erdő felé vette az irányt, hogy ott majd valamelyik fa legyen a védelme. Ugyan fát mászni sosem tanult meg, de azt hallotta, az ijedt ember lehetetlen dolgokra is képes.
   Az éjjeli sötétben alig látott valamit. Egy alacsony ágat keresett, amire felkapaszkodhat. Meg is látott egyet, felé vette az irányt. Talán ugrania kell majd, hogy elérje. Alig pár lépés maradt hátra, a talajt elvesztette a lába. Fejjel lefelé lógott egy kötélen, amit egy orvvadász helyezhetett el. A vadkan felé robogott. Teljes sebességgel rohant el hősünk alatt, mígnem ráfutott egy ásott csapdára. A gödröt takaró faágak beszakadtak alatta, és a csapda mélyén lévő karókra esett.
   Közben hősünk a kardjával elvágta a kötelet. Leérkezése fájón földet rengetőre sikeredett. Odasétált a gödörhöz.
   Megkönnyebbült, hogy a vadkan nem öklelte fel, és az egészet megúszta pár zúzódással. A fáról leoldotta a kötelet, hurkot kötött rá, mint egy lasszóra és így húzta fel a tetemet. Vállára kapta a több mázsás vadat. Elindult vissza a páncélért és a pajzsért.
   Már reggel volt, mire a közeli faluba ért. Az emberek tátott szájjal fogadták, mert ekkora vadkant még sohasem láttak.
   Plump bement a fogadóba, szobáért és ételért a vadkant tette le letétnek. Nem is maradt sokáig ébren, épp csak annyi időre, hogy reggelire megegye a csülkös babot.



Sir Plump krónikái IV. rész (hamarosan: 2018.11.19.)

A játék Facebook oldala: Sir Plump
A játék Kickstarter linkje: Sir Plump
Share:

péntek, november 09, 2018

Váltsuk valóra a meséket! - Libri

Váltsuk valóra a meséket!
Libri könyvadománygyűjtő programja idén több ezer gyerek karácsonyát teszi szebbé. Ebben az ön segítségére is számítunk!
Ha rejtőznek olyan gyerekkönyvek a könyvespolca mélyén, amelyekkel szívesen okozna örömet idén karácsonykor rászoruló gyerekeknek, hozza el őket országszerte kihelyezett gyűjtőpontjainkhoz, mi pedig gondoskodunk róla, hogy a lehető legjobb helyre kerüljenek
Share:

hétfő, november 05, 2018

Sir Plump krónikái II. rész

Sir Plump krónikái - Tales from the modern middle ages

Az odaérkezése első napján még elveszettnek érezte magát. A sok újdonság, a szigorú tekintetű oktatók és az idegen apród társak mellett az erőd fogadó termének pompája is nagy benyomást tett rá. A falakon csatajeleneteket ábrázoló fali szőttesek helyett azokhoz hasonló méretű MACWall-okat szereltek fel, amelyeken nem a megszokott híradásokat és tájékoztatókat lehetett látni, hanem valóságosnak tűnő harci jeleneteket. A MACPhone-okhoz hasonló, asztal vagy nagyobb méretű kijelzővel rendelkező MACWall-ok részletgazdag képei testközelbe hozták a régebbi lovagi tornákat.
   A beilleszkedés nehezen ment neki. Eddig saját szobájában aludt, itt hozzá kellett szoknia, hogy másik öt lovagtanonccal kell osztoznia egy ugyanakkora helyen. Eleinte nehezen is jött álom a szemére. A későbbiek során meg azért, mert a társai jó heccnek tartották, ha különböző tréfákat űznek vele.
   Az erőd udvarán gyűltek össze. A vezető a központi torony bejáratában egy odaállított hordón állt.
   „Azért vagytok itt, mert senkik vagytok. Rátok nem vár vagyon, sem nemesi rang. A családotok szempontjából haszontalanok vagytok. Még annyit sem értek, mint a lány testvéreitek, akik legalább házassággal rangot és nevet szerezhetnek a családjaitoknak.”
   „Éppen ezért bármit megtehetek veletek. A családotokat nem fogja érdekelni. Ha azt hiszitek, a lovagi címet csak úgy, a születésetek jogán kiérdemelhetitek, akkor nagyot tévedtek. Ez nem az az iskola, ahol meg lehet vásárolni a lovagi címet. Helyt kell állnotok ökölharcban, birkózásban, kardvívásban, íjászatban, futásban, úszásban és lovaglásban. Minden sikeres lovagi próbáért szalagot kaptok. Mindenkit, aki legalább három szalagot sikeresen összegyűjt, lovaggá avatunk a bajnoki döntő napján. A legjobbak pedig jogot nyernek a lovagi tornákon való részvételre.”
   „Most pedig bemutatom a tanáraitokat. Ők fogják megtanítani nektek mindazt, amitől igazi lovagok lehettek.”
   „Sir Brave, a bátor: a kardok és egyéb kézitusák mestere.”
   A vezető mellett álló - páncélján üvöltő oroszlán fej - nagy testű, szögletes arcú lovag előre lépett.
   „Sir Random, a becsületes, aki az íjászat mellett a kitartó futásra és úszásra is megtanít majd.”
   A második lovag elmaradt az elsőtől méretben,de karja vastagsága nem hagyott kétséget harci tudása felől. Az ő páncélját három egymásba fonódó kör díszítette.
   „Sir Truth, az igazságos, aki a lovagi lét legnemesebb tudását tanítja majd meg nektek. A lovagi torna csínját-bínját, és hogy miként viselkedik egy igaz lovag.”
   Az utolsóként előlépő férfi különbözött a másik kettőtől. Magasságra megegyezett Sir Brave-ével, azonban teste inkább szikár volt, mintsem izmoktól dagadó. Páncélján jogart tartó kéz díszelgett.
   Sir Brave, a kardok és közelharcok mestere már másnap elkezdte a kiképzésüket. Naponta emlegette:
   „Ha művésze akarsz lenni a kardforgatásnak, balra menj és jobbra üss. Ha pedig a kard bal kezedben van, jobbra menj és balra üss.”
   Ahogyan ezt is a végtelenségig ismételték:
   „Négy állás van. Ha győzni akarsz, tanulj négy támadást: egyet indíts jobb tetőből, amit bal alsóval folytatsz. Miután ökörben állsz, háríts egyet balról és győzedelmeskedj egy jobb alsóval. Ámde, ha nem mered bántani ellenfeled, Ő győzedelmeskedik feletted, s hírneved rögvest elveszett.”
   „Ismételd és mutasd: eke, ökör, tetőből, bolond.”
   „Ha könnyen ijedsz, vívást sose tanulj!”
   „Bátorság kell a győzelemhez.”
   „A bátorság ad erőt legyőzni ellenfeleidet.”
   Lelkes apródunk ezeket a bölcseleteket hallgatta minden nap. Mondhatnánk, hogy lovag jelöltünk ügyessége minden nappal jobb lett, azonban ezt nemhogy kegyes hazugság, hanem nagy valótlanság lenne állítani részünkről.
   Oktatói „elismerően” nyilatkoztak tudásáról:
   „Bár ne úgy használná a kardot, mint paraszt a kaszát.”
   „Balta kéne a kezébe. Úgy hasít vele, mint ha fát akarna aprítani.”
   „Ezt a mozdulatot elnevezhetnénk szélmalomnak, ahogy mindenfelé csapdos.”
   Pedig Plump nagyon sokat gyakorolt. Minden nap a képzések után visszament a gyakorló térre, hogy átérezze végre, amit Sir Brave oktat nekik. Az oktatók néha a fenti toronyszobából nézték, és ha a kardforgatásáról nem is tudtak jót mondani, a szorgalmáról és kitartásáról annál inkább. Ez nagyon tetszett nekik. Régen láttak már ennyire elhivatott apródot.
   „Ha vívó tudománya fele ennyire jó lenne, mint a szorgalma, nem véletlenül válna a birodalom legnagyobb lovagjává” – mondta Sir Random.
   „Az igazság az, már most is az, ha hasának méretét nézzük” – szólt Sir Truth.
   Mind a hárman kuncogtak, mert annak ellenére, hogy Plump ilyen sokat gyakorolt, ennél több időt kizárólag az evéssel foglalkozott. Ez a foglalatoskodása azonban mindennél jobban meglátszott testén. Bármilyen jó falaton úgy kerekedett felül, mint az ellenségen. Egyet sem hagyott.
   „Akárhogy is van, nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki a gyengeségei ellenére ilyen kitartó legyen” – zárta le a beszélgetést Sir Brave.
   A kard forgatása mellett – ami nem állt másból, minthogy gyakran keverte a kard két végét – megtanulta, miként üsse ki ellenfelét egyetlen ökölcsapással, vagy ha az nem megy, hogyan terítse mihamarabb két vállra. Ebben az utolsó kettőben jeleskedett. Megtermett hasa kellő távolságra tartotta a többi tanoncot, neki viszont elegendő volt egy-két legyintés és ellenfele máris közvetlen közelről szemlélte a csillagokat. A birkózásnál úgyszintén jól jött termete, nem akadt senki, aki súlycsoportban felvehette volna vele a versenyt.
   A kardforgatás terén átélt kudarcok nem keserítették el. Keményen gyakorolt minden nap, és ugyan arra kevésnek bizonyult tudása, hogy így elnyerje vele a vívásért járó szalagot, azért kiérdemelte tanárai elégedettségét. A többi kézitusát ezzel szemben könnyedén megnyerte. Teste mérete mellett karja ereje is segített ellenfeleit egymást után kifektetni. Az öklözés is hasonlóan zárult, jó pár társa fogától is megszabadult. Két szalagnyira volt a hőn áhított lovagi címtől. Nagy reménnyel várta a többi gyakorlatot.
   „Egyszer még én leszek a legnagyobb lovag” – mondogatta minden nap, amikor más nem hallhatta. Eleinte, amikor meghallotta, azonnal gúnyolni kezdte a többi tanonc. Ilyenkor bánatában evéssel vigasztalta magát. A jó öreg Tomoe asszonyság megsajnálta a kis Plumpot, és mindig szívesen adott neki némi finomságot a konyháról. Idővel az ő kedvéért kalácsot, fánkot és egyéb süteményt csempészett a szobájába. A kis apród ezért cserébe a napi pihenőidőben fát hasogatott és behordta a konyhára. A többiek a MACPhone-jukon addig megosztották az aznapi tevékenységeiket, vagy éppen Plump aznapi ügyetlenkedését.
   Az első vizsga után következett Sir Random órái. Íjászat, kitartó futás és az úszás. Tanára a lövész pályán naphosszat hajtogatta:
   „Feszít, ereszt.”
   „A cél ne véletlen legyen, a tábla közepén acél legyen.”
   „Véletlenül sem egy másik apród. Mert akkor iskolánkból kicsaplak azonmód.”
   Ijfú Plumpunknak nem volt erőssége az íjászat, táblája közelről sem látott egy vesszőt sem. Ahogy a karddal, itt is minden nap keményen gyakorolt, azonban kitartása egyre volt elegendő, kiérdemelte vele tanárai elégedettségét.
   A futás és úszás sem sikerült jobban.
   Következő hajnalon át kellett úszniuk a tavon, utána elfutni a közeli tanyáig, hogy végül ebédidőben visszaérjenek az erődbe. Az apródok elszántan vetették magukat a hideg vízbe, amitől a vér majd belefagyott az ereikbe. Plump küzdött, hogy a túlpartot elérje, azonban áramvonaltalan teste és annak tömege ezt igencsak megnehezítette. Tanárai segítségére siettek. Kötelet dobtak neki, majd a csónakba beemelve a partra eveztek vele. Még száz napon át ugyanez volt a lecke. Apródunknak nem sikerült újabb szalagot szereznie, míg társai közül már többen hárommal rendelkeztek.
   A következő tanár, Sir Truth leckéi jobban mentek neki. Fejből sorolta a lovagok viselkedési kódexét.
   „Az igaz lovag bátor. Az igaz lovag semmitől sem riad meg. Az igaz lovag segíti a gyengéket.”
   A lovaglás már nem ment ennyire jól. Bármelyik lovat hozta ki az istállóból, egyik hátán sem tudott megmaradni. Alighogy felült, a ló lépett párat, mire Plump érthetetlen módon lefordult a nyeregről. Oktatói bevetettek minden trükköt. Összekötötték a lábát alul, a testét a nyereghez rögzítették. Egyik sem használt. A vége mindig az lett, hogy Plump a földre esett.
   Végül a három lovag jobbnak látta felmenteni a lovagló leckék alól. Féltek, még baja esik a fiúnak.
   A többiek számára négy év elteltével eljött a legnagyobb álom, amiről egy apród álmodhat. Hamarosan sorompóba állhatnak, ahol a lándzsatörés fortélyait tanulhatják meg és fejleszthetik tökélyre. Tompa végű lándzsákkal és forgó fabábon gyakorolnak, amit majd az egymás elleni küzdelem követ. A lovagjelöltek mind türelmetlenül várták azt a napot.
   Sir Truth ezzel engedte útjára az első próbálkozókat:
   „Amíg gyakoroltok, ne foglalkozzatok azzal, hogy nincs rajtatok páncél. Az igazság a legerősebb páncélotok.”
   Egymás után öltötték fel a gyapjúval kitömött gyakorló ruhát.
   A mi hősünk eddigi teljesítménye miatt kizárólag istállót takaríthat és fát apríthat naphosszat. Javára is vált a sok munka. Az újfajta testedzésnek hála karja ereje egyre nőtt, vele együtt viszont nagyobb lett az étvágya. Hasa egy centit sem apadt.
   Tanárai felfigyeltek arra, ahogy a kardforgatás elsajátítását, a lovaglás megtanulását sem adta fel. Lovagló tudománya minden nappal jobb lett. A ló hátán mégsem maradt sokáig. Jött egy gödör, egy kiálló gyökér, és hősünk máris szárnyakért imádkozott. Testét csupa kék, zöld folt tarkította. Kitartása ismét kiváltotta a három lovag elismerését. Azonban szalagot nem érdemelt ki vele. Lovát ennek ellenére nagyon becsülte, egy-egy répával vagy almával mindig meglepte.
   Elérkezett az utolsó vizsga. Akinek még nem sikerült, az itt megszerezhette a hiányzó szalagot.
   Sir Truth állt az udvar közepén, hogy elmondja a lovagi torna legdicsőbb megmérettetésének szabályait:
   „A legkisebb csalás se jusson eszetekbe, mert az igazság mindig ott áll felette.”
   „Hamarosan sorompóba álltok, ahol törhet majd a lándzsátok.”
   A tanulók egymást követően sikeresen törték lándzsáikat. Egyetlen lovagtanonc sem maradt, aki ezen a napon nem szerzett szalagot.
   Plump kivételével minden apródot lovaggá ütöttek. A vezető és a három lovag megtanácskozták a dolgot. Két szalagot azért sikeresen szerzett, az iskola szabályaitól mégsem akartak eltérni. Azonban azt sem hagyhatták figyelmen kívül, Plump volt az egyetlen, aki tartotta magát a Lovagi Kódexhez. Ahogyan a szorgalma és kitartása szintén sokat nyomott a latba. Ezért feltételt szabtak. Tanuló éveit meghosszabbítják három évvel. Ez idő alatt lovagi portyán kell részt vennie, ahol hőstetteket kell végrehajtania. Amennyiben ezt sikerrel végzi, és lesz, aki ezt igazolja, akkor elnyerheti a hőn áhított lovagi címet.
   Alig tizennyolc évesen hagyta maga mögött az erődöt, és kalandja elkezdődött.



A játék Facebook oldala: Sir Plump
A játék Kickstarter linkje: Sir Plump


Share:

rendetlen lista

egy félpár zokni - koszos - sniff. sniff - és büdös.
egy kar, egy láb, egy kis csipetke.
zacc,
szemérmetlen ajak,
egy másik, ez nem csóka, jellemfejlődésről okít - és eszembe jutá a világ irodalmának összes olyan klasszicizálódott és korszakalkotó regénye, ahol semmilyen jellemfejlődés, de még jellem sem volt a színen;
egy csupasz nő,
még egy csupasz nő,
használt óvszer - csak egy??!!!,
nem, megvan a többi is,
újabb nő, ez nem csupasz, hanem a Jolika a szomszédból, az postát hozta
naná, hogy kukkolni jött, mi másért? naná - ahogyan a csók is nyálas;
mi van még,
ja, igen. Ponyvatörténetek, avagy Wágner összes,
egy fotel és szivar, lámpafény, füst. egyik kézben a könyv, másikban whiskey
akkor kezdjük!

szerzőtámogatás